Az elmúlt napokban napsütéses, és az évszakhoz képest meleg volt az idő, ezért úgy döntöttem, hogy kihasználva a hétvégét, az itthoni teendők mellett elmegyek kirándulni. Korábban is volt már rá példa, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve kerestem egy Budapesthez közeli helyet, így reménykedtem benne, hogy most sem fogok csalódni. Rövid kutatás után Solymárra és a Jegenye-völgyre esett a választásom, ami ráadásul családbarát kirándulóhelynek sem utolsó.

Több túraleírást is találtam a neten, amik szimpatikusak voltak, végül a Kirándulás tippek tanácsait vettem alapul. Mivel kocsim továbbra sincs, tömegközlekedéssel vágtam neki az útnak, szerencsére több BKK busz is megállt a tervezett kiindulópontomnál.

Hűvösvölgyből indultam, ahol tavasszal már túráztam, és kellemes meglepetésként ért, hogy onnan nagyon egyszerű eljutni Solymárra. A 64, 64A, 164 és 264 is a pályaudvar végéről indul. A Kökörcsin utcánál kell leszállni Solymár határában, a benzinkútnál. Mindössze negyedórás az út, a rossz hír viszont az, hogy egy megállóval tovább kell menni a közigazgatási határon, így akinek nincs Pest vármegye bérlete, a sofőrnél tud helyközi jegyet váltani.

A netről mentett leírás szerint a benzinkútnál át kell menni az út túloldalára, de ez csak a kocsis érkezésnél igaz, a busz a jó oldalon tesz le, és azonnal látni is a sárga sáv jelzést, amihez később csatlakozik a Kék Mária út jelzés. Ahogyan mentem le a rövid lejtőn, nagyon kellett figyelnem, mert a víz kimosta a talajt, ráadásul hiába nem esett napok óta, a sűrű lombkoronától nem száradt fel minden, és eléggé csúszott. A kezdeti „nehézségek” után egy viszonylag sík, de cseppet sem unalmas föld-, illetve kavicsos úton mentem végig. A sok ember ellenére a környék tiszta és rendezett, WC lehetőség azonban nincs.

Amire a legkíváncsibb voltam (és valójában emiatt döntöttem a solymári kirándulás mellett), a Paprikás-patak vízesése volt, amely 5 méter magasból zubog alá, és azért is érdekes, mert ez a Budai-hegység egyetlen vízesése. Nem sokkal azután, hogy beléptem az erdőbe, már hallottam a hangját, és egy ponton az út le is tért a patak irányába. Egy meredek fahídon kell lemenni, egészen a vízesés tetejéig. A bátrabbak átlépkednek a köveken, és a patak másik oldalán egészen le tudnak menni az aljáig. Nekem nem túl jó az egyensúlyérzékem, ezért más módszerrel fotóztam le. Találtam egy nem kijelölt ösvényt pár méterrel odébb, amin lesétálva szépen rálátni a zuhatagra. Lefotózni nehezebb, mert nagyon népszerű helyről van szó, rengeteg a gyerek és a kutya.

Tovább sétálva, egy homokkőfal mellett mentem el, ahol az információs tábla további látványosságokra hívja fel a figyelmet. El is döntöttem, hogy legközelebb megnézem az Ördöglyuk barlangot. A fahidakon átkelve eljutottam a Rózsika-forráshoz. A szépen kialakított forrás Rumán Sándor szobrászművész alkotása. Sajnos a vize a szennyezettség miatt az 1980-as évek óta nem iható.

Közvetlenül mellette egy Kremzer Ferenc túravezetőnek emléket állító kő áll. Kremzer az Olajipari Természetbarát Sportegyesület elnöke volt, és haláláig aktívan dolgozott azért, hogy megismertesse és megszerettesse az emberekkel a természetet.

A turistaút egy nagy tisztásra vezet ki, ahol egy nemzetiszínű májusfa áll. Ottjártamkor több gyerekcsoport is ezt a helyet választotta, hogy egy kicsit megpihenjen. Egyébként az általánosságban elmondható erről az útvonalról, hogy sűrűn telepített pihenőrészek vannak, számos pad ad alkalmat arra, hogy a kirándulók megálljanak. A Kirándulási tippek ezen a ponton azt javasolja, hogy hagyjuk el a jelzést, és a patak mellett, a széles úton haladjunk. Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsot, és arra mentem. Utólag kiderült, hogy jó döntés volt, mert ugyan lócitromok (és az ezzel járó szagok) kísérték az utamat a következő tíz percben, de ugyanolyan lankás úton haladtam a solymári vár, vagy más néven Szarkavár irányába, mint a tisztásig, és nagyon gyorsan odaértem.

A rom aljához fel lehet menni kocsival is, van kialakított parkoló, közvetlenül a bejárathoz azonban egy meredek kaptató visz fel. 2013 óta belépőt kell fizetni a bejutásért, ez egy jelképes összeg (felnőtteknek 300 Ft, 14 év alatt, és öt főtől személyenként 200 Ft), viszont csak készpénzzel lehet fizetni.

A bejáratnál kihelyezett tábla tanúsága szerint a vár november 1. és március 15. között nem látogatható, és évszakonként változik a nyitva tartás. Nekem szerencsém volt most október végén, mert ha hétköznap mentem volna, nem jutok be.

A Szarkavárat a 14. század végén emeltette Lackfi István nádor, halála után pedig olyan uralkodók birtokába került, mint Luxemburgi Zsigmond, II. Ulászló, de egy időben Hunyadi Mátyás fia is a tulajdonának mondhatta. Hosszabb ideig azonban egyikőjük sem tartózkodott ott. A török hódoltság idején a vár elpusztult, majd a 18. században egy részét a falu újjáépítésekor elhordták. Feltárása csak 1929-ben kezdődött el. Mostani formájában 2006 óta látható.

Pontosabban lenne látható, mert sajnos nem sok maradt belőle. A tornyot rekonstruálták, onnan gyönyörű kilátás nyílik a környékre, és a felső szintről jól kivehető a vár egykori formája. Az egyik részen még egy színpadot is kialakítottak, a másik „teremben” pedig ablakrekonstrukciók és a vár történetének leírása kapott helyet.

Nem álltam meg hosszabban, visszatérve a turistaútra, balra fordultam, és egy kisebb emelkedőn felsétálva egy tisztásra jutottam. Az útleírás szerint itt le lehetne térni egy meredek sziklához, ahonnan rálátni a bányatóra, de én egy gyors mérlegelés után úgy határoztam, hogy nem állok neki keresni a mellékösvényt, inkább haladok tovább. Egy ponton jobbra rá tudtam fordulni a zöld + jelzésre, ami egyenesen májusfáig vitt vissza. Így a patak mellett végigsétálva gyakorlatilag visszajutottam a kiindulópontra, ahol fel tudtam szállni a Hűvösvölgybe tartó buszra.

A mocskos anyagiak:

Belépés a Szarkavárba (diák/felnőtt): 200/300 Ft

Összesen: 300 Ft-ot költöttem.

Néhány kép a solymári kirándulásról (a fotók felhasználása engedélyköteles):